Autista vagyok. Fekete öves maszkoló.
Gyerekkorom óta úgy viselem a maszkjaimat, mint más a kedvenc pólóját: sokszor észre sem veszem, hogy rajtam van. Annyira mélyen beépültek a viselkedésembe, hogy néha még magamnak sem tudom megmondani, mi az, ami tényleg én vagyok, és mi az, amit azért csinálok, hogy beférjek a világba.

És őszintén? Sokáig azt hittem, hogy ez hiba. Hogy „rossz” vagyok, mert nem merem önazonosan megmutatni magam. Aztán, ha néha levettem a maszkot, és jött a konfliktus vagy a félreértés, akkor meg azért marcangoltam magam. Mert „túl sok” voltam.

Szülőként ez a dilemmám még erősebben jelent meg. Ha maszkoltam, azért volt bűntudatom, mert nem mutattam magam igazinak a gyerekem előtt. Ha nem maszkoltam, akkor meg azért, mert úgy éreztem, bántottam őt azzal, hogy túl harsány, türelmetlen vagy épp zárkózott voltam. Egyik út sem tűnt jó megoldásnak.

Lassan azonban rájöttem: nem maga a maszkolás vagy épp a konfliktus az, ami feltétlenül a legjobban fáj. Hanem legtöbbször az a bűntudat, amit ezek miatt érzek. Az a belső hang, ami ilyenkor sokszor a fülembe súgja: „Így biztos rossz szülő vagy.”

Maszkolás – nem csak az autisták kiváltsága

Gyakran találkozom azzal az elképzeléssel, hogy a maszkolás kizárólag az autista emberek sajátja. Pedig szinte mindenki maszkol olykor.

• Amikor nem értünk valamit, de úgy teszünk, mintha értenénk – az tulajdonképpen maszkolás.

• Amikor fáradtak vagyunk, de mosolyt erőltetünk az arcunkra – szintén maszkolunk.

• Amikor más szülők között úgy teszünk, mintha nálunk otthon minden flottul menne – ez talán a maszkolás „professzionális” formája.

A maszkolás sokszor nem más, mint a sebezhetőségünk elrejtése. A maszk lerakása pedig a sebezhetőség felvállalása. Talán éppen ezért olyan nehéz.

A szülőségben az egyik legnagyobb kihívás talán éppen az: eldönteni, mikor van itt az ideje az egyiknek, és mikor a másiknak.

A két véglet szorításában

Ha mindig maszkolunk, az hosszú távon kimerít. Olyan, mintha színházban élnénk, ahol soha nem jöhetünk le a színpadról, az előadásnak nincs vége, és még szünetet sem tarthatunk. A következmény szinte biztosan kiégés.

Ha soha nem maszkolunk, akkor pedig jöhetnek a feszültségek: félreértések, konfliktusok, a kirekesztettség, a meg nem értettség, a kiszolgáltatottság érzése. Az „anya/apa olyan furcsán reagált” pillanatok.

És mi történik ilyenkor? A legtöbb szülő úgy érzi: bármit csinál, rosszul csinálja. Talán ez az egyik legnagyobb csapdahelyzete a szülőségnek, amely rengeteg bűntudat forrása.

Szülőség és bűntudat – kéz a kézben?

Én is végigmentem ezen.
Bűntudatom volt, amikor nem vállaltam fel a sebezhetőségemet a gyermekem előtt. És bűntudatom volt akkor is, amikor túlságosan nyers, meggondolatlanul őszinte, vagy éppen felszínesen figyelmetlen voltam vele a kibillent érzelmi állapotom miatt.

És ez a bűntudat nekem soha nem segített. Nem tett jobb szülővé. Nem oldotta meg a helyzetet. Csak még nagyobb terhet tett rám – mintha a kialakult helyzet önmagában nem lett volna elég nagy kihívás.

Arra jöttem rá, hogy az igazi kérdés nem az, hogy maszkot viseljek-e vagy sem. Hanem az, hogy tudok-e szeretettel fordulni önmagam felé, bármit is választok egy-egy ilyen helyzetben.

Mit lát ebből a gyerek?

Sokan félnek attól, hogy rossz mintát mutatnak, ha maszkolnak a gyerek előtt. Vagy éppen attól, hogy rossz mintát mutatnak, ha nem maszkolnak. Tiszta huszonkettes csapdája!

Gondolj bele: ha mindig tökéletes, kiegyensúlyozott, hibátlan szülőt lát a gyermeked, akkor azt tanulja meg, hogy neki is mindig ilyennek kell lennie.
Ha meg mindig kontroll nélkül, csak a saját szükségleteire figyelve, az érzelmeit szabadjára engedve működünk, akkor azt tanulja, hogy az érzéseket nem lehet szabályozni.

De ha azt látja, hogy próbálkozunk… Néha maszkolunk, mert úgy érezzük, az segít. Néha levesszük a maszkot, mert szükség van rá. Néha hibázunk, aztán bocsánatot kérünk. De közben szeretettel fordulunk magunkhoz és hozzá.

Akkor azt tanulja: a boldogabb élethez nem tökéletesség kell, hanem együttérzés önmagunkkal.

Mit tanított nekem az autizmus a maszkolásról?

Azt, hogy a maszk is én vagyok.
Nem hazugság, nem árulás, hanem egy gyerekkorból hozott, profira fejlesztett túlélési mechanizmus. Egy eszköz, amit ma már egyre inkább képes vagyok tudatosabban használni.

És azt is, hogy nem kell választanom két véglet között. Lehetek az a szülő, aki néha maszkol, néha nem. És mindkettő rendben van.

Az önazonosság nem azt jelenti, hogy mindig mindent „szabadjára engedek”.
Hanem azt, hogy tudatosan, szeretettel és önegyüttérzéssel igyekszem dönteni arról, hogyan vagyok jelen a gyermekem mellett. És egyre többször sikerül átéreznem, hogy az is rendben van, ha ez éppen nem sikerül.

Mert a boldogság kulcsa – nekem úgy tűnik – nem a tökéletesség, hanem annak elfogadása, hogy lehetek tökéletlenül is szerethető – még saját magam számára is.

Önismereti kérdések neked

• Volt már olyan helyzeted, amikor maszkot viseltél a gyereked előtt? Hogyan érezted magad közben?

• És olyan, amikor levetted a maszkot, és megmutattad a sebezhetőségedet? Hogyan hatott rá?

• Mikor érzed magad szabadabbnak: amikor fenn tudod tartani a maszkot, vagy amikor le tudod tenni?

• Hogyan tudsz szeretettel fordulni magad felé akkor is, amikor épp nem úgy sikerül minden, ahogy elképzelted?

👉 Te szülőként melyikben érzed magad otthonosabbnak: a maszkolásban, vagy a maszk lerakásában? És mit tanultál erről a gyereked mellett?