Kamaszkorom óta próbálom megérteni, és valahol formálni, alakítani magam. Ha össze kellene számolnom, hány könyvet olvastam el önismeretről, pszichológiáról, spiritualitásról vagy az emberi működésről, valószínűleg hamar elveszíteném a fonalat. Az évek során kipróbáltam többféle módszert, meditációs gyakorlatot és önismereti folyamatot. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, kezdenek a helyükre kerülni a dolgok: egy-egy felismerés megvilágított valamit, egy régi történet új értelmet nyert, egy nehéz érzés pedig mintha veszített volna a szorításából.

Aztán eltelt néhány hét vagy hónap, és egy fáradtabb, rosszabb napon mintha minden visszájára fordult volna. Újra megjelent a belső feszültség, a bizonytalanság, a szorongás. Egy érzékenyebb időszak vagy egy élesebb konfliktus néha pontosan azt a reakciót hozta felszínre, amiről korábban azt hittem, hogy már régen túl vagyok rajta.

Sokáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy ilyenkor biztosan én rontottam el valamit. Hogy talán nem értettem meg eléggé a leckét, kihagytam egy fontos lépést, vagy egyszerűen nem voltam elég bátor szembenézni önmagammal. Úgy tűnt, mintha egy sorsfordító felismerés még mindig ott rejtőzne valahol a mélyben, amit mindenáron ki kell ásnom.

Az elmúlt években, ahogy egyre többet beszélgettem erről másokkal, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a tapasztalattal. Lehet, hogy neked is ismerős ez a belső dinamika: figyeled a működésedet, próbálsz tudatosabb lenni, elolvasol még egy könyvet, elmész egy újabb csoportba vagy tanfolyamra. Egy darabig úgy tűnik, változik valami, aztán amikor óhatatlanul megérkezik egy nehezebb periódus, csendben felbukkanhat az a kérdés is: „Ha ennyit dolgoztam magamon, akkor miért vagyok még mindig itt?”

Ebből a pontból pedig könnyen továbblép az ember oda, hogy biztosan nem ment elég mélyre, vagy nem volt kellően őszinte magához.

Az önismereti közbeszédben ráadásul lépten-nyomon találkozni olyan gondolatokkal, amelyek sokszor jó szándékkal íródtak, de az arra érzékenyeknél akaratlanul is felerősíthetik ezt a belső bizonytalanságot. „A tüneteid üzennek neked.” „A tested mindent tud.” „Találd meg a blokkot, menj mélyebbre.” Ezek a mondatok elsőre reményt adnak, hiszen azt sugallják, hogy létezik egy rejtett ajtó, ami mögött ott vár a még hiányzó felismerés.

Sokáig én magam is sokat merítettem ebből a megközelítésből, ma viszont már jóval óvatosabban tekintek rá. A test jelzései rendkívül fontosak, és a személyes tapasztalatok is hozhatnak valódi, mély felismeréseket. Ugyanakkor elkezdtem észrevenni egy másik, finom mintázatot is, ami könnyen csapdába ejthet minket. A reményből észrevétlenül elvárás válhat, az elvárásból teljesítménykényszer, abból állandó önellenőrzés, a folyamatos kontrollból pedig végül önvád.

És mire feleszmélünk, már könnyen lehet, hogy nem azt kérdezzük magunktól, hogy „mi zajlik most bennem?”, hanem azt, hogy „mit rontok el már megint?”. Úgy érzem, valahol itt van az a pont, ahol az önismeret elveszítheti azt a belső szabadságot, amit eredetileg kerestünk benne.

Életem egyik legfájdalmasabb felismerése egy egészen hétköznapi pillanatban talált el, távol a meditációs párnáktól, a dramatikus gyakorlatoktól vagy az önismereti csoportok védett terétől. Egy cukrászda előtt álltam a lányommal.

Aznap az angolórája után ugrottunk be sütit venni; a lányom ekkor hat év körüli lehetett. Vidám, teljesen átlagos délután volt. Kiválasztotta a sütijét, és egymás mellett sétálva, falatozva indultunk el az autónk felé. Pár lépést tehettünk meg, amikor a kezéből véletlenül kicsúszott a maradék. Egyetlen pillanat volt az egész. Ahogy a sütemény a földre esett, bennem valami egészen váratlan intenzitású érzelmi vihar tört ki. Egyszerre öntött el a frusztráció, a tehetetlenség és a szorongás, ami szinte azonnal dühbe csapott át, én pedig ráförmedtem. Szinte még ki sem mondtam a szavakat, már éreztem, mekkora hibát követtem el.

Élesen emlékszem arra a kettős, különös állapotra, amikor egyszerre voltam benne a saját dühömben, és figyeltem magamat teljesen kívülről. Hallottam a saját hangomat, és pontosan tudtam, hogy a reakcióm teljesen aránytalan. Hiszen nem egy veszélyes helyzetet kellett elhárítanom, és nem is egy komoly konfliktusban álltam – egyszerűen csak egy rémült kislány volt velem szemben, aki elejtette a sütijét. Azonnal elöntött a szégyen. A lányom először a sütemény miatt lett szomorú, de aztán szinte azonnal jött az én ijesztő, számára érthetetlen dühöm, amit végül az én hirtelen zavarodottságom és mély bűntudatom követett. Miközben belül kétségbeesetten próbáltam rendezni a soraimat, képtelen voltam valóban ott lenni neki. Nem tudtam megnyugtatni, vagy egyszerűen csak megtartani őt a bánatában. Furcsa és fájdalmas pillanat volt: miközben neki lett volna szüksége rám, valójában én magam voltam az, aki teljesen szétesett.

A történet itt akár véget is érhetne egy klasszikus tanulsággal. Felismertem, hogy egy régi, mélyen rögzült minta kapcsolt be, úgyhogy elkezdtem dolgozni rajta. Utánaolvastam, elemeztem, és különböző módszerek segítségével megpróbáltam visszafejteni, honnan eredhetett ez a hirtelen kibillenés. Megérkeztek a várt felismerések is: korai emlékek bukkantak fel, tisztulni kezdtek az összefüggések, és átéltem néhány kifejezetten erős, katartikus élményt, amikor úgy éreztem, a mozaik darabkái a helyükre kerültek. Ha megállunk ezen a ponton, a történet tökéletesen igazolná azt a közkeletű elméletet, hogy a mélyebb megértés szükségszerűen felszabaduláshoz vezet.

A nehezebb szakasz azonban csak ezután kezdődött. Most, évekkel később, miközben leírom ezeket a sorokat, még mindig fel tudom idézni annak a délutánnak a szégyenét. Persze már nem bénít meg, és nem uralja a mindennapjaimat, de halk háttérzajként ott maradt. Sokáig úgy tekintettem erre a makacs érzésre, mint egy egyértelmű bizonyítékra: arra, hogy még nem dolgoztam eleget magamon, hogy biztosan maradt még valami feldolgozatlan elakadás odabent. Meg voltam győződve róla, hogy lennie kell egy még mélyebb rétegnek, egy újabb elfeledett történetnek vagy egy eddig láthatatlan, gyógyítandó sebnek. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy valóban ez volt a jó irány.

Egyre inkább azt látom, hogy az önismereti út során a felismerések mellett észrevétlenül elsajátítunk egy sajátos nyelvezetet is. Eszközöket, szavakat kapunk ahhoz, hogyan keretezzük a saját működésünket; megtanulunk mintákban, traumákban, elakadásokban, elfojtott szükségletekben és védekezési mechanizmusokban gondolkodni. Ezek a fogalmak rendkívül értékesek, nekem is rengeteg kapaszkodót adtak. Idővel viszont feltűnt egy hátulütőjük is: ezek a kifejezések, amelyeknek a megértést kellene szolgálniuk, gyakran észrevétlenül az önvád új, intellektuális szókincsévé válnak.

Egy nehéz érzést hajlamosak leszünk ahelyett, hogy szimplán megélnénk, egy feldolgozatlan múltbeli történetünk bizonyítékaként kezelni. Egy hétköznapi konfliktust két ember érdekeinek ütközése helyett a saját személyes fejlődésünk kudarcaként könyvelünk el. Egy váratlan reakciót pedig a természetes emberi esendőség elfogadása helyett annak a jeleként értelmezünk, hogy még mindig nem ástunk elég mélyre. Ezen a ponton az önismeret és az önvád nyelve szinte teljesen egybemosódik.

Visszatekintve a cukrászdás délutánra, ma már sokkal kevésbé foglalkoztat, hogy pontosan melyik gyerekkori élményem gombja nyomódott meg bennem. Sokkal lényegesebbnek tartom azt, hogy mit kezdtem magammal a hiba után. Hogyan beszéltem magamhoz a kocsiban ülve? Milyen jelentéssel ruháztam fel a történteket, és hogyan viszonyultam ahhoz a dühöshöz, akinek a létezését is nehezen vallottam be magamnak? Könnyen lehet ugyanis, hogy a legnagyobb sebet nem maga a hirtelen jött indulat ejtette, hanem az a belső bíróság, amely azonnal tárgyalást hirdetett, és kérdés nélkül kiolvasta rám az ítéletet.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a testünk jelzéseit, a váratlan reakcióinkat érdemes komolyan vennünk – a valódi figyelem azonban messze áll a folyamatos gyanúsítástól, a hibakereséstől vagy a nyomozati munkától. Ami bennünk zajlik, értékes információt hordozhat, anélkül, hogy vádirattá kellene válnia.

Amikor visszanézek az elmúlt több mint harminc évre, magam is meglepődöm, mennyi időt és energiát szántam arra, hogy valahogy „rendbe tegyem” magam. Ezzel kapcsolatban nincs bennem keserűség vagy a hiábavalóság érzése, hiszen rengeteg értékes dolgot tanultam a saját működésemről, az emberi kapcsolatokról és a pszichéről. Voltak olyan felismeréseim, amelyek alapjaiban formálták át a világlátásomat, és kaptam olyan módszereket is, amelyek hatékonyan segítettek átvészelni a nehezebb időszakokat. Ha ezek a tapasztalatok nincsenek, ma egészen más ember lennék.

Ugyanakkor hosszú ideig tartott, mire be mertem vallani magamnak valami nagyon fontosat: a hétköznapok valóságában ma sem érzem magam egy végleg „megjavított”, tökéletesen kész embernek. A belső hullámzások megmaradtak. Most is vannak jobb és rosszabb napjaim, vannak időszakok, amikor könnyebben kezelem az élet bizonytalanságait, és vannak hetek, amikor sokkal érzékenyebbé válok rájuk. A szorongás sem költözött el végleg az életemből csak azért, mert már sokkal mélyebben értem a saját dinamikáimat.

Ezt a hullámzást éveken át egyfajta kudarcként éltem meg. Úgy gondoltam, ha még mindig felbukkan a feszültség, akkor valahol lennie kell egy eddig elkerült felismerésnek, egy rejtett gyökéroknak, vagy a kirakós egy olyan utolsó darabjának, amit ha végre a helyére teszek, minden megváltozik.

Ennek a gondolkodásnak a belső logikáját a saját vérnyomásom történetén értettem meg leginkább. Néhány évvel ezelőtt egy kifejezetten megterhelő, bizonytalanságokkal és szorongással teli időszakon mentem keresztül, ahol egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Ekkoriban kezdett el időszakosan emelkedni a vérnyomásom is. Teljesen természetesnek tűnt, hogy ezt a testi tünetet is az önismeret felől közelítsem meg. Úgy tekintettem rá, mint egy megfejtendő belső üzenetre: meg voltam győződve róla, hogy ha elég mélyre ások, rátalálok arra a korai élményre vagy elfojtott belső konfliktusra, ami a fizikai tünet mögött áll.

És történeteket, mintázatokat valóban találtam is. A családtörténeti háttér és a korai tapasztalatok feltárása segített megérteni, miért reagálok úgy a nehézségekre, ahogy. Tisztán láttam, hogy a kontrollvesztés és a bizonytalanság élményére szinte automatikusan még nagyobb erőfeszítéssel válaszolok: még többet vállaltam, még keményebben dolgoztam, és még görcsösebben próbáltam minden fronton helytállni. A múltbeli okok megértése hozott egyfajta megkönnyebbülést, de a mélyen begyakorolt, mindennapi szokásaimon tartósan nem változtatott.

Miközben a pszichológiai gyökereket kutattam, továbbra is gyakran csak négy-öt órákat aludtam, hajlamos voltam a végletekig túledzeni magam, a pihenést pedig egy olyan luxusnak tekintettem, amit majd csak akkor engedhetek meg magamnak, ha már minden fontos feladatot elvégeztem. A saját testi és lelki szükségleteim szisztematikusan a teendők listájának a legvégére szorultak. Ma már sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az emelkedett vérnyomásomhoz ez a mindennapi működésmód jelentősen hozzájárulhatott. Közrejátszott ebben a stressz és az alváshiány is, de a legmeghatározóbb az a belső program volt, ami újra és újra ugyanabba az irányba terelt: az az elképzelés, hogy a bizonytalanságra még nagyobb erőfeszítéssel, a kimerültségre fokozott teljesítménnyel kell válaszolni, és a megoldás mindig egy kicsit több önfegyelem, még egy adag munka vagy újabb önfejlesztés után érhető el.

Idővel kirajzolódott mögötte a lényeg: egyre világosabbá vált, hogy az önjavítás mögött valójában egy nagyon erős törekvés állt arra, hogy valamilyen kontrollt szerezzek a kiszámíthatatlan élet felett. Ez a felismerés sok mindent átírt bennem, mert onnantól kezdve már nem tudtam ugyanúgy tekinteni az önfejlesztésre, mint korábban. Kevesebb energiát fordítottam arra, hogy a mintáim eredetét kutassam, és sokkal inkább az kezdett érdekelni, hogyan bánok magammal azokban a pillanatokban, amikor ezek a régi reflexek újra működésbe lépnek. A megértés sokat ad, de arra nem tanít meg automatikusan, hogyan legyek együttérző olyankor is önmagammal, amikor hajlamos vagyok újra és újra ugyanazokat a köröket futni.

Elérkeztem egy olyan ponthoz, ahol már nem az volt a legfontosabb kérdés, mit nem javítottam még meg magamon, hanem az, hogy vajon jó kérdést teszek-e fel egyáltalán. Mi van akkor, ha nem minden nehézség egy kijavítandó hiba? Mi van, ha bizonyos dolgokat nem meghaladni vagy eltüntetni kell, hanem egyszerűen csak megtanulni velük együtt élni?

Akkor még nem sejtettem, hogy néhány évvel később olyan tapasztalások érkeznek majd az életembe, amelyek már nem újabb javítandó belső hibákat hoznak felszínre. Sokkal inkább azt a feltételezést kérdőjelezik meg, hogy ezek a működések valóban hibák voltak-e.

Kevés olyan időszak volt az életemben, amely annyira próbára tette volna mindazt, amit addig az emberi működésről, az önismeretről és a változásról gondoltam, mint a lányom története. Ez a folyamat hosszú éveken átívelt, és az elején mindössze annyit láttunk, hogy folyamatosan és egyre mélyebben szenved.

Kezdetben csak ritkán jelentkező reggeli rosszullétekkel és hányással küzdött, de idővel a nehézségek egymásra rakódtak. Ahogy teltek az évek, fokozatosan eljutottunk oda, hogy már az iskolába járás is szinte elviselhetetlen kihívássá vált számára. Nem azért, mintha bántották volna, vagy rossz lett volna a közösség, amibe került. Egyszerűen azt láttuk, hogy egyre nehezebben viseli a mindennapokat, miközben mi egyre kevésbé értettük, mi történik vele. Szülőként nehéz szavakba önteni azt a tehetetlenséget, amikor látod a gyereked szenvedését, de képtelen vagy pontosan megérteni a kiváltó okot.

Természetesen mindent megtettünk, amit akkoriban helyesnek láttunk: szakembereket kerestünk, vizsgálatokra jártunk, és minden javasolt lehetőséget megragadtunk. Kapott kezelést refluxra, járt gyermekpszichológushoz, és közösen részt vettünk családterápiában is. Újabb és újabb magyarázatok, velük együtt pedig újabb és újabb reménysugarak érkeztek az életünkbe. Az évek viszont teltek, és a helyzet nem javult érdemben. Bár találkoztunk rendkívül segítőkész és lelkiismeretes szakemberekkel, egyre erősebben mardosott bennünket az érzés, hogy valami alapvető dolgot mégis elnézünk, valami lényegeset nem értünk a lányunk működéséből.

Utólag visszanézve úgy látom, mintha mindannyian ugyanazon a megszokott térképen próbáltunk volna tájékozódni. Makacsul kerestük a problémát, a rejtett okot, a hibát, ami megmagyarázhatná ezeket a nehézségeket – mintha teljesen magától értetődő lett volna, hogy valaminek el kellett romlania odabent. Öt-hat év telt el ebben az örvényben, amikor a feleségem először vetette fel komolyan az autizmus lehetőségét. Ez nem egy hirtelen megvilágosodás volt, és nem is egyértelmű, tankönyvi jelek vezettek minket ide; egyszerűen addigra már szinte az összes létező egyéb magyarázatot végigjártuk és kimerítettük. Így elindultunk a diagnosztikai folyamat felé.

Tisztán emlékszem arra a belső élményre, amikor a szakember ismertette velünk a vizsgálat eredményeit. Bár a pontos szavait ma már nem tudnám szó szerint visszaidézni, az akkori belső megélésemre nagyon élesen emlékszem. Ahogy hallgattam a lányom működésének leírását, egyre erősebbé vált bennem a felismerés, hogy ezeknek a vonásoknak a jelentős része a saját életemből, a saját múltamból is végtelenül ismerős.

Mintha valaki váratlanul egy teljesen új szemüveget adott volna a kezembe. Ugyanazokat a régi történeteket, ugyanazokat az emlékeket és visszatérő elakadásokat néztem, mégis valami alapjaiban elmozdult. Ez a pillanat egyszerre volt ijesztő és mélyen felszabadító. Félelmetes volt szembesülni azzal a lehetőséggel, hogy talán évtizedeken át alapvetően félreértettem önmagamat, ugyanakkor hihetetlen megkönnyebbülést is hozott a sejtés, hogy talán nem minden az volt bennem, aminek addig hittem.

Addig a pontig hajlamos voltam sok olyan nehézséget személyes kudarcként vagy hiányosságként értelmezni, amelyekkel újra és újra meggyűlt a bajom. Az érzékenységemet, a hirtelen túlterhelődéseimet és a visszatérő elakadásokat többnyire olyan problémáknak láttam, amelyek mögött valamilyen feldolgozatlan történet vagy kijavítandó hiba áll.

Ez az új nézőpont persze nem tüntette el a nehézségeket varázsütésre. Nem lettem tőle kevésbé érzékeny, nem lett hirtelen több energiám, és a korlátaim sem tágultak ki. Ami alapvetően megváltozott, az a belső fókuszom volt: ekkor merült fel bennem először igazán, hogy talán nem minden kihívást érdemes ugyanazon a nyelven értelmezni. Elkezdtem látni, hogy létezhetnek olyan nehézségek, amelyek nem sérülésekből fakadnak, és olyan működésmódok, amelyek nem számítanak hibának. Hogy bizonyos dolgokat nem kijavítani kell, hanem egyszerűen pontosabban megérteni és békét kötni velük.

A történetünk persze nem ért véget a diagnózissal. A lányomra még hosszú út várt, és az autizmus-specifikus támogatás eredményei sem napok alatt értek be; évek kellettek ahhoz, hogy megtanulja ő is, mi is, hogyan tudunk működik. Mégis, ha visszagondolok erre az időszakra, a legmeghatározóbb lépésnek nem maga a formális diagnózis tűnik, hanem az a pont, amikor először mertem megkérdőjelezni a saját belső térképemet. Az a pillanat, amikor a hibakeresés helyett először suhant át rajtam a gondolat: Mi van, ha bizonyos dolgokat egész egyszerűen rossz térképen próbáltam értelmezni?

Abban az időszakban, amikor a vérnyomásommal, a szorongásaimmal és az életem feletti kontroll elvesztésének érzésével küzdöttem, kialakult egy különös esti rutinom. Amikor a napi feladatok végére értem, és a város lassan elcsendesedett, sötétedés után hosszú sétákra indultam a közeli Városligetbe. Volt, hogy másfél-két órát is gyalogoltam, magányosan róva ugyanazokat az utakat, miközben a fülhallgatómon Joe Dispenza hangoskönyveit hallgattam.

Utólag visszanézve mosolyogva gondolok arra, mennyire magukkal ragadtak akkoriban a magyarázatai. Kifejezetten szerettem azt a módot, ahogyan a tudomány, a spiritualitás és az emberi lehetőségek témáit összekapcsolta. Elemző természetű emberként azonban idővel elkezdtek zavarni bizonyos ellentmondások. Minél mélyebben ástam bele magam a hivatkozott kutatásokba és a mögöttük lévő tudományos állításokba, annál inkább azt éreztem, hogy ezek a magyarázatok jelentős részben nem állják ki a szigorúbb vizsgálat próbáját. Ma már sok állításával kapcsolatban kifejezetten szkeptikus vagyok.

Érdekes módon azonban nem ezek a tudományos kételyek vagy az elméletek maradtak meg bennem a legerősebben ebből az időszakból. Sokkal inkább az a belső tapasztalás, ami a séták és az azok nyomán kialakított meditációk során fokozatosan megjelent. Nem neveztem nevén, nem is értettem pontosan, mi történik, de valami lassan elmozdult odabent. Hosszú idő után először fordult elő, hogy nem azon dolgoztam, hogyan kellene megváltoznom, mit kellene még kijavítanom magamban, vagy miért működöm rosszul. Egyszerűen csak jelen voltam azokkal az érzésekkel és gondolatokkal, amelyek éppen felbukkantak bennem.

Ezekben a csendes esti órákban fogalmazódott meg bennem először tisztán: talán nem kell valaki mássá válnom ahhoz, hogy jobban legyek. Ez a felismerés elsőre szinte jelentéktelennek vagy magától értetődőnek tűnhet, számomra viszont alapjaiban kérdőjelezte meg azt a logikát, amely évtizedeken keresztül mozgatta az önismereti utamat. Addig szinte axiómaként kezeltem, hogy a fejlődés egyet jelent azzal, hogy egyre távolabb kerülök a jelenlegi önmagamtól – mintha létezne valahol egy jobb, érettebb, kiegyensúlyozottabb verzióm, és az egész belső munka célja az lenne, hogy végre utolérjem őt.

Ezekben a meditációkban azonban egy teljesen más dinamika körvonalazódott. Úgy tűnt, nem kell előbb megjavulnom, megszabadulnom a szorongásaimtól vagy eltüntetnem a bizonytalanságaimat ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak magamhoz. Valójában mintha éppen az ellenkezője történt volna: amikor néhány órára képes voltam letenni az önjavítás kényszerét, sokkal több belső nyugalmat találtam, mint amikor teljes erőből próbáltam jobb emberré formálni magam.

Ma már úgy látom, hogy ebben az időszakban a konkrét meditációs technikák vagy a hallgatott elméletek másodlagossá váltak; a valódi fordulatot az hozta meg, hogy hosszú idő után először megéltem egy teljesen új viszonyulási módot. A megszokott hibakeresés, a korrekciós szándék és a végtelen belső tárgyalások helyett valami sokkal egyszerűbbet tapasztaltam meg: a tiszta kapcsolódást.

Akkoriban még nem tudtam szakszerűen megfogalmazni ezt az élményt, a pszichológiai háttér csak később érkezett meg. Már túl voltunk a lányom diagnózisán, és én magam is elkezdtem autizmus-specifikus támogatásban részt venni. Az egyik beszélgetés során a pszichológusom használta az önegyüttérzés kifejezést, ami azonnal egy furcsa ismerősségérzést ébresztett bennem. Nem egy vadonatúj fogalommal találkoztam, hanem olyan volt, mintha valaki végre nevet adott volna egy olyan belső tapasztalatnak, amit már egy ideje hordoztam magamban. Mintha egy addig névtelen megélés egyszer csak nevet kapott volna.

Hirtelen érthetővé vált, miért éreztem annyira másnak azt a néhány hónappal korábbi időszakot. Ez a változás jóval túlmutatott azon, hogy találtam-e egy újabb tökéletes módszert, vagy hogy sikerült-e legyőznöm a szorongásaimat és felszámolnom a korlátaimat. A valódi átalakulást az indította el, hogy életemben először kezdtem el alapvetően másképp viszonyulni önmagamhoz. Utólag visszanézve azt hiszem, valójában ezt a közelséget kerestem kamaszkorom óta. Csak sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a válasz valahol a tökéletesen megjavított önmagam végállomásán vár rám, miközben hosszú időn át elkerülte a figyelmemet, hogy talán nem a megérkezést kerestem egész életemben, hanem valami sokkal egyszerűbbet: a belső biztonság és az önmagammal való kapcsolódás élményét.

Amikor először hallottam az önegyüttérzés kifejezést a pszichológusomtól, még nem tudtam, hogy egy komoly, több évtizedes kutatási terület áll mögötte. A szó első hallásra annyira egyszerűnek, szinte hétköznapinak tűnt, hogy nehéz volt elképzelni, miért kellene ezt egyáltalán külön tudományosan vizsgálni. Aztán ahogy elkezdtem utánaolvasni, gyorsan szembejött velem Kristin Neff neve.

Neff pszichológusként dolgozott az Egyesült Államokban, majd a Texasi Egyetem professzora lett Austinban. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a szakma egyik legnépszerűbb fogalma az önértékelés volt; a szakemberek jelentős része úgy gondolta, hogy a lelki egészség legfontosabb pillére a pozitív énkép és a magas önbecsülés. Neffet azonban kezdte nyugtalanítani valami ebben a megközelítésben.

A kérdés, ami foglalkoztatta, valójában pofonegyszerű volt: mi történik olyankor, amikor éppen nem vagyunk sikeresek? Mi van akkor, ha hibázunk, vagy ha egyáltalán nem érezzük magunkat különlegesnek, erősnek és kompetensnek? Az önértékelés ugyanis alapvetően az összehasonlításból táplálkozik. Könnyű jól lennünk, amikor jól teljesítünk, amikor megfelelünk a saját vagy a környezetünk elvárásainak, és úgy érezzük, sínen vannak a dolgaink. Az élet azonban előbb-utóbb mindenkit utolér: megérkeznek a kudarcok, a veszteségek, a betegségek, és azok a bizonytalan helyzetek, ahol a megszokott kapaszkodóink már csődöt mondanak.

Neff arra volt kíváncsi, létezik-e egy másik út. A buddhista pszichológia tanulmányozása során fedezte fel az együttérzés mélyebb rétegeit – azt a támogató odafordulást, amit mások felé természetesnek tartunk, és annak a lehetőségét, hogy ugyanezt a jóindulatot saját magunk felé is gyakorolhatjuk. Innen indult el az önegyüttérzés kutatása, egy akkoriban kifejezetten merésznek számító hipotézisből. Azt feltételezte ugyanis, hogy a lelki jóllétünk nem feltétlenül attól függ, mennyire tartjuk magunkat értékesnek vagy sikeresnek, sokkal fontosabb lehet az a kérdés, hogyan bánunk magunkkal a kudarc, a hiba vagy a szenvedés pillanataiban.

Vizsgálataiban az önegyüttérzést három fő összetevőre bontotta. Az első a magunkkal szembeni kedvesség; a második annak a belátása, hogy a szenvedés, a bizonytalanság és az esendőség nem egy egyéni rendellenesség, hanem a közös emberi lét alapvető része; a harmadik pedig a tudatos jelenlét (mindfulness), vagyis az a képesség, hogy képesek legyünk észrevenni a nehéz érzéseinket anélkül, hogy azok teljesen magukkal sodornának minket (Hall és mtsai, 2013). A következő években rohamosan gyarapodtak a tudományos eredmények ezen a területen. A kutatások következetesen azt találták, hogy a magasabb önegyüttérzéssel bíró emberek általában kevesebb szorongást és depresszív tünetet tapasztalnak, sokszor nagyobb a pszichológiai rugalmasságuk, hatékonyabban kezelik a stresszt, és összességében legtöbbször mérhetően jobb az életminőségük (Hall és mtsai, 2013; Körner és mtsai, 2015).

Ami engem olvasás közben különösen meglepett és megérintett, az Neff munkáinak a józan szerénysége volt. Ezek az írások egyáltalán nem arról szóltak, hogyan váljunk jobbá, nem ígértek tökéletes, örök nyugalmat, sem végleges gyógyulást vagy a nehéz érzések teljes eltűnését. Egy sokkal földeltebb állítást fogalmaztak meg: a szenvedés és a nehézség elkerülhetetlen része az emberi életnek, így a valódi kérdés nem az, hogyan radírozzuk ki azt végleg, hanem az, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, amikor éppen benne ülünk.

Ahogy követtem a sorait, egyre erősebbé vált bennem az érzés, hogy valójában ugyanannak a hegynek egy másik oldaláról közelítünk ugyanahhoz a tájhoz. Amit én azokban a magányos esti sétákban, a saját megéléseimben csendben megtapasztaltam, azt ő precíz, tudományos nyelvre fordította le. Ahelyett, hogy arról beszélt volna, hogyan faragjak magamból egy másik embert, inkább arra mutatott rá, hogyan tanulhatnék meg végre kevésbé az ellensége lenni önmagamnak. És minél mélyebbre ástam magam ebben a szakirodalomban, annál hangosabban kezdett el motoszkálni bennem egy új, nyugtalanító kérdés: mi van akkor, ha ez a megközelítés különösen létfontosságú azok számára, akiknek az idegrendszere eleve intenzívebben, nyersebben reagál a világra?

Amikor elkezdtem az önegyüttérzés és a neurodivergencia kapcsolatáról olvasni, bevallom, újabb mechanisztikus magyarázatokra számítottam az autizmus működésével kapcsolatban. Ehelyett egy sokkal meglepőbb perspektívával találkoztam. A szakirodalom jelentős része nem az autista és neurotipikus emberek közötti puszta eltéréseket listázta, inkább arra fókuszált, hogyan hat valakire az a folyamatos, életre szóló tapasztalat, hogy a működése kívül esik a környezet által természetesnek tekintett kereteken. Ez a látószögváltás elsőre apróságnak tűnhet, valójában azonban alapvető. Egészen más kérdés ugyanis szárazon regisztrálni, miben tér el valaki a többségtől, és megint más megérteni, milyen mély belső nyomot hagy, ha ezt az eltérést éveken vagy évtizedeken át javítandó problémaként értelmezi a világ – és végül ő maga is.

Az elmúlt években több kutatócsoport is pontosan ezt a dinamikát kezdte vizsgálni. John Galvin és munkatársai az Egyesült Királyságban például több száz autista és nem autista felnőttet követtek nyomon egy éven keresztül, keresve az összefüggéseket az önegyüttérzés, az autisztikus vonások, valamint a szorongás és a depresszió között. Az eredmények egyértelműen arra utaltak, az alacsonyabb önegyüttérzés megbízhatóan együtt járt a későbbi magasabb szorongással és depresszív tünetterheléssel. Úgy tűnik tehát, hogy a magunkhoz való jóindulatú odafordulás egyfajta kritikus védőfaktorként működik; olyan készségként, amely szerencsére tanulható és fejleszthető (Galvin és mtsai, 2023).

Hasonlóan izgalmas volt a Sydney-i Macquarie Egyetem munkatársainak ausztráliai kutatása is. Christopher Edwards és csapata kifejezetten autista felnőttek számára dolgozott ki egy önegyüttérzés-programot. A résztvevők visszajelzései szerint ez a szemlélet sokat segített az önkritika csökkentésében és az érzelmi önszabályozásban, ugyanakkor a tanulmány rávilágított egy nagyon fontos, fájdalmas igazságra is: az önegyüttérzés gyakorlása sokak számára kifejezetten nehéz, sőt olykor ijesztő folyamatnak bizonyult. Különösen azok küzdöttek vele, akik hosszú évtizedeken át az önkritikát és az önostorozást használták az egyetlen működő belső üzemanyagként és motiváló erőként (Edwards és mtsai, 2024).

Ez a momentum mélyen megérintett. Ahogy a sorokat olvastam, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy idegen emberek klinikai adatait böngészem; sokkal inkább a saját múltam belső logikájára ismertem rá. Hiszen én is pontosan így működtem: ha valamilyen hétköznapi nehézségbe ütköztem, automatikusan arra jutottam, hogy még nem dolgoztam eleget magamon. Ha túlterhelődtem az ingerektől, azt hittem, egyszerűen ügyetlen vagy felkészületlen vagyok. Ha felbukkant a szorongás, azonnal diagnosztizáltam magam, hogy valamit még mindig elfedek önmagam elől, és ha visszatért egy régi reflex, azt az önismereti utam kudarcának tekintettem.

Ma már látom, hogy ezek a szigorú belső ítéletek nem a semmiből születtek, és nem is pusztán a személyiségem egyedi torzulásai. Mindannyian egy olyan közegben szocializálódunk, amely folyamatos, sokszor láthatatlan elvárásokat közvetít arról, hogyan illene működnünk: hogyan kellene kommunikálnunk, mennyire kellene rugalmasnak lennünk, mennyi környezeti zajt és ingert illene rezzenéstelen arccal elviselnünk, vagy milyen tempóban kellene alkalmazkodnunk a változásokhoz. Ha valaki ebből a normából rendszeresen kibillen, szinte törvényszerűen építi be azt a meggyőződést, hogy alapvető hiba van benne. Ehhez még csak neurodivergens idegrendszer sem kell feltétlenül, bár az kétségtelenül felerősíti ennek a kockázatát.

A klinikai adatok mögött számomra egy egyetemes emberi dráma rajzolódott ki. Úgy tűnik sokszor kétszeres terhet cipelünk: nemcsak a primer nehézségeinkkel küzdünk meg nap mint nap, hanem azzal a pusztító történettel is, amit ezek köré a nehézségek köré fontunk. Azzal a belső narratívával, amely szerint a különbözőségünk hiba, az érzékenységünk gyengeség, a természetes idegrendszeri túlterhelődésünk pedig egyenesen személyes kudarc.

Pontosan ezért vált számomra központi iránytűvé az önegyüttérzés szemlélete. Tisztában vagyok vele, hogy ez a hozzáállás nem varázsütés: nem tünteti el a mindennapok kihívásait, nem szünteti meg az autizmust, a szorongást vagy a fizikai túlterhelődést. Amiért mégis valódi kapaszkodót jelent, az az, hogy felkínál egy alternatív viszonyulást. Lehetőséget ad arra, hogy ne minden nehéz vagy kellemetlen belső élményt bizonyítékként kezeljek a saját elromlottságomra.

Ahogy ez a szemlélet lassan átformálta a gondolkodásomat, egyre erősebben kezdtem sejteni, hogy talán egész életemben rossz kérdést próbáltam megválaszolni. Nem az volt a legfontosabb kérdés, hogyan javíthatnám meg végre önmagam. Sokkal inkább az, hogyan tudnék emberként méltányosan bánni magammal akkor is, amikor éppen nehézségekkel küzdök. Itt értettem meg azt, amit korábban oly sokszor figyelmen kívül hagytam: lehetek jó és értékes akkor is, amikor éppen nem vagyok jól.

Miközben ezen a fejezeten dolgoztam, egy ponton észrevettem, hogy egyszerűen elszállt a figyelmem. Ugyanazt a bekezdést olvastam vissza többször egymás után, a gondolataim pedig egyre gyakrabban kalandoztak el. A fejemben közben megjelent a régi, jól ismert sürgetés feszültsége: haladni kellene, be kellene fejezni ezt a részt, nem szabadna most szétesni.

Pár évvel ezelőtt még egészen másképp reagáltam volna egy ilyen helyzetre. Főztem volna egy újabb kávét, megpróbáltam volna összeszedni magam, és puszta akaraterővel kényszerítettem volna vissza a fókuszt a monitorra. A növekvő belső feszültséget a fegyelmezetlenség vagy a kitartás hiányának láttam volna, és előbb-utóbb biztosan elkezdtem volna kutatni a koragyerekkori okokat, hogy miért szabotálom magamat ismét.

A feszültség most is megjelent, a jelentése viszont megváltozott. Már távol áll tőlem, hogy a gázpedál erőteljesebb nyomására felszólító parancsként, vagy a belső elromlottságom bizonyítékaként tekintsek rá. Nem tekintem automatikusan egy feldolgozatlan korai sérülés maradványának sem, amit minél gyorsabban el kellene tüntetnem az útból. Sokkal inkább egy jelzésnek, hogy ideje megállni és figyelni a szükségleteimre.

Úgyhogy végül felálltam a gép elől: megebédeltem, elmentem bevásárolni, később pedig a cikk helyett inkább megírtam egy rövidebb bejegyzést a közösségi oldalamra. Az is lehet, hogy a mai edzést sem hagyom ki, és ha marad még energiám, este friss fejjel visszatérek ehhez a fejezethez. Ez a váltás első hallásra talán apróságnak tűnhet, számomra mégis egy alapvető belső átrendeződést mutat meg.

Korábban a saját szükségleteimre hajlamos voltam úgy tekinteni, mint valami olyanra, ami állandóan útban van. A fáradtság, a túlterhelődés vagy a bizonytalanság puszta akadályként jelent meg, amit le kellett győznöm a haladás érdekében – mintha korábbi sérülésekből fakadó hibák lennének, amikből minél előbb meg kell gyógyulnom. Ma már ezekben a belső megélésekben az akadály helyett inkább az információt látom. Ezek a jelzések nem feltétlenül arról szólnak, hogy mi romlott el bennem, sokkal gyakrabban mutatják meg, mire lenne szükségem a jelenben.

Ez a látásmód alapjaiban írta át a saját működésemhez való viszonyomat. Hosszú éveken át szinte reflexszerűen azt kutattam, hogy miért érzem azt, amit érzek: mi a gyökere, milyen múltbeli esemény magyarázza, és milyen felismerés kellene még ahhoz, hogy végre eltűnjön az utamból. Ezek a kérdések ma is fontosak a számomra, rengeteg tanulok általuk, de önmagukban sokszor inkább eltávolítanak magamtól, ahelyett, hogy közelebb vinnének. Csak a saját magam intellektuális elemzését mélyítik.

Az önegyüttérzés egy másik kérdésre irányította a figyelmemet. Ahelyett, hogy kizárólag azt firtatnám, miért történik ez velem, egyre fontosabbá vált az is, hogy mire van szükségem most, és hogyan lenne jó bánnom magammal ebben a pillanatban. Ez a második kérdés elsőre talán banálisnak tűnik, a gyakorlatban mégis teljesen más irányba tereli a fókuszt. Amikor egy nehéz érzést kizárólag megoldandó problémaként kezelek, óhatatlanul visszacsúszom a hibakeresés logikájába. Ha viszont ugyanarra a belső állapotra úgy tekintek, mint egy természetes emberi tapasztalatra, ami egy aktuális szükségletről vagy határról mesél, megnyílik a lehetőség a valódi kapcsolódásra önmagammal.

Talán ezt a pontot a legkönnyebb félreérteni az önegyüttérzéssel kapcsolatban. Sokan egyfajta emelkedett, különösen szeretetteljes vagy pozitív érzelmi állapotként képzelik el önmaguk iránt, mintha az lenne a cél, hogy folyamatosan elégedettek legyünk magunkkal. Az én tapasztalatom ennél jóval földeltebb: az önegyüttérzés nálam inkább egy döntés. Abban a pillanatban valósul meg, amikor komolyan veszem a saját megélésemet, és egyszerűen elhiszem magamnak, hogy amit érzek, az egy valós, érvényes állapot. Amikor nem kezdek el vitatkozni a saját határaimmal, nem győzködöm magam, hogy még egy kicsit bírnom kellene, és nem a napi teljesítményem alapján mérem meg, megérdemlem-e a pihenést. De ugyanígy az is hozzátartozik, nem hagyom, hogy kizárólag ezek az érzelmi állapotok határozzák meg a döntéseimet; egyszerűen csak engedem, hogy létezzenek.

Visszatekintve az elmúlt évtizedek tanulási folyamataira, azt látom, hogy a legfontosabb belső mozdulatok ritkán fakadtak abból, amikor valaki kívülről rámutatott, mi a baj velem. A legtöbbet sokkal inkább azokból a helyzetekből tanultam, amikor biztonságosan jelen tudtam lenni azzal, ami éppen van, anélkül, hogy bármit bizonyítanom kellett volna, vagy önmagam egy jobb verzióvá kellett volna válnom.

Az önegyüttérzés így számomra túlmutat a technikákon vagy a különleges lelkiállapotokon: ez maga a viszony, annak a kapcsolata, aki jelenleg vagyok, azzal, amit éppen átélek. Ez a hozzáállás nem hoz magával állandó önszeretetet, zavartalan nyugalmat, sem a rossz napok végleges eltűnését. Azt jelenti, hogy amikor megérkeznek a nehezebb időszakok, egyre ritkábban tekintek rájuk a saját elromlottságom bizonyítékaként. Végül ez a szemlélet átlép a pszichológiai elméletek keretein, és egyetlen, végtelenül gyakorlatias kérdéssé tisztul le: hogyan bánok magammal azokban a pillanatokban, amikor a legnehezebb érzéseimmel birkózom?

Ha végignézek az elmúlt több mint harminc év önismereti útján, van valami, ami ma már jóindulatú, együttérző mosolyt csal az arcomra. Sokáig azt hittem, hogy a valódi változás a nagy, sorsfordító pillanatokon múlik. Valahol mélyen meg voltam győződve róla, hogy egyszer majd érkezik egy olyan felismerés, egy meghatározó élmény vagy egy akkora horderejű összefüggés, ami végleg a helyére billenti a dolgokat az életemben. Olyan volt ez, mintha egy kirakós legutolsó darabját kerestem volna; úgy képzeltem, hogy ha azt az egyet megtalálom, hirtelen minden érthetővé válik, és végleg megszűnnek azok a nehézségek is, amelyekkel újra és újra szembesülök.

És az igazat megvallva, időnként valóban ráleltem nagyon jelentősnek tűnő darabkákra. Átéltem katartikus élményeket, voltak felismerések, amelyek után napokig vagy hetekig úgy éreztem, valami alapvetően megváltozott odabent, és akadtak olyan önismereti folyamatok is, amelyek után hirtelen könnyebbnek tűnt a világ. Ezek a megélések valóságosak voltak, nem szeretném utólag elvitatni a jelentőségüket. Sokat segítettek a saját működésem megértésében, új szempontokat adtak, vagy megmutatták egy-egy addig láthatatlan mintázat körvonalait és végül támpontokat adtak az önmagammal való megbékéléshez.

Idővel egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy bár a katarzis és a felismerés valós tapasztalatok, nem hozzák el a mindent végleg elrendező, univerzális megoldást. A cukrászdás történet után pontosan értettem, mi zajlott le bennem. A vérnyomásom kapcsán is sok mindent átláttam a mindennapi működésemben, és a lányom diagnózisa is teljesen új megvilágításba helyezte az egész élettörténetemet. Mégis, ezek egyike sem tüntette el varázsütésre az összes nehézségemet. Bár türelmesebb apává váltam, nem lettem hibátlan apa. Ritkábban billen ki az egyensúlyom, de nem lettem mindig rezzenéstelenül kiegyensúlyozott, és bár a szorongásaim egy része enyhült, maradt belőlük éppen elég.

Ma már úgy látom, nem is az volt a feladatuk, hogy tökéletessé tegyenek. A legfontosabb belső változások valójában sokkal csendesebbek, szerényebbek és kevésbé látványosak. Nem egyetlen kiemelkedő pillanathoz kötődnek, hanem a hétköznapok észrevétlen áramlásához; ahhoz, ahogyan fokozatosan elkezdtem másképp viszonyulni a saját esendőségemhez.

Ez a változás azokban a pillanatokban érhető tetten, amikor egy nehéz nap után a fáradtságomban már nem a saját alkalmatlanságom bizonyítékát látom. Amikor egy rosszul sikerült helyzet után nem az az első reflexem, hogy mit kellene sürgősen megszerelnem a működésemben. Vagy amikor egy régi minta visszatérése már nem a kudarcomat jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ember vagyok.

Ez a fajta alakulás jóval kevésbé teátrális, mint egy katarzis. Kívül esik a drámai megvilágosodásokon és a könnyes fordulópontokon. Bár a hozzá vezető utat gyakran ezek is szegélyezik, magát a változást többnyire észre sem vesszük, miközben történik. Mégis egyre inkább azt érzem, hogy az életem szempontjából éppen ezek a halk elmozdulások bizonyultak a legmeghatározóbbnak. Hiszen ezek nem a valamitől való végleges megszabadulásról szólnak, sokkal inkább arról, hogy megtanulok békében együtt élni önmagammal.

Ahogy idősödöm, egyre kevésbé érdekel, hogyan válhatnék önmagam egy hibátlan, polírozott verziójává. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan lehetek jelen őszintébben és emberségesebben a saját valóságomban. Ha az elmúlt évtizedek önismereti munkájából egyetlen mondatot kellene útravalóként magammal vinnem, az valószínűleg így hangzana: a megértés segít közelebb kerülni a történetünkhöz, a megbékélés pedig segít megérkezni önmagunkhoz.

Ha végigolvastad ezt az írást, talán könnyen az a benyomásod támadhat, hogy egy több mint harminc éve tartó önismereti utazás lezárt végpontjára érkeztünk meg együtt. Én magam viszont egyáltalán nem így élem meg ezt. Sokkal inkább azt látom, hogy az elmúlt évtizedek során fokozatosan elengedtem néhány olyan illúziót, amelyekről korábban szentül hittem, hogy nélkülözhetetlenek a belső békéhez.

Ilyen például az az elképzelés, hogy egyszer majd teljesen és végleg „rendbe jövök”. Hogy létezik egy ideális végállapot, ahol már nem leszek bizonytalan, fáradt vagy túlterhelt, nem fogok hibázni, és nem kapcsolnak be többé azok a mélyen rögzült reflexek, amelyekkel egy életen át dolgoztam. Ma már elengedtem ezt a hitet. Ebben nem a fejlődés feladása tükröződik, sokkal inkább annak a belátása, hogy nincs értelme az emberi létezés természetes velejáróit állandóan javítandó hibaként kezelni.

Az évek során én is sokféle módszert sajátítottam el: dolgoztam dramatikus eszközökkel, testtudatossági megközelítésekkel, meditációkkal, kommunikációs modellekkel és különféle elméleti rendszerekkel. Mindegyik adott valami értékeset, amiért hálás vagyok. Ma viszont már egyre kevésbé foglalkoztat, hogy egy-egy gyakorlat pontosan melyik iskolából vagy irányzatból származik. Sokkal lényegesebbnek tartom azt a kérdést, hogy valóban segít-e közelebb kerülni önmagunkhoz. Segít-e jóindulatúbban jelen lenni a saját állapotainkkal, jobban tekintettel lenni a szükségleteinkre, és észrevenni azt a pontot, ahol az önfejlesztés iránti vágy észrevétlenül belső harccá változik.

A szakmai munkám során, a kísérésekben, az egyéni beszélgetésekben, a csoportokban vagy a vezetett meditációkban is egyre inkább ezt a biztonságos találkozást keresem. Távol áll tőlem az a törekvés, hogy valakit gyorsan vagy hatékonyan megjavítsak; sokkal inkább abban szeretnék támogatást nyújtani, hogy képes legyen elfogadással kapcsolódni ahhoz, ami éppen jelen van benne. Ez a folyamat néha elvezet egy fontos felismeréshez vagy döntéshez, máskor egy mély érzelmi megéléshez, de van, hogy egyszerűen csak oda, hogy valaki egy picit kevésbé legyen kíméletlen önmagával, amikor legközelebb elront valamit.

Régebben talán túl szerénynek, sőt kevésnek tartottam volna ezt a célt, ma viszont már tudom, hogy ezek a látszólag apró, hétköznapi elmozdulások sokkal mélyebben rendezik át az életünket, mint a nagy fogadalmak vagy a látványos megvilágosodások. Egyszerűen azért, mert elképesztő mennyiségű mindennapi stressz és önvád súlyát veszik le a vállunkról.

Nem tudom, a te életedben most éppen milyen kérdések vagy elakadások vannak jelen. Nem ismerem a terheidet, a veszteségeidet, vagy azokat a belső csatákat, amelyeket a változásért vívsz, és azt sem tudhatom, hogy szükséged van-e most bármilyen külső módszerre vagy támogatásra. Az évek során egyre biztosabbá vált számomra, hogy van egy kérdés, amit talán mindannyiunknak érdemes lenne időről időre feltennünk magunknak. Ahelyett, hogy azt firtatnánk, mi a baj velünk, vagy mit kellene még sürgősen megjavítanunk magunkban, érdemesebb egy sokkal egyszerűbb dologra ránézni: hogyan fordulok magam felé éppen most?

Hosszú idő után ugyanis azt látom, hogy a legtöbbünknek nem a magunkról szóló elméleti tudás hiányzik a leginkább, hanem az a megtartó belső kapcsolat, amelyben ezt a tudást hordozni és elviselni tudjuk. És ha ennek a hosszú útnak van egyetlen, számomra legfontosabb tanulsága, akkor az pontosan az a felismerés, amivel elindultunk: nem kellett valaki mássá válnom ahhoz, hogy jobban legyek.