Talán időről időre benned is felmerülnek ezek a mondatok a gyermeked nehézségeivel kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy nem mondod ki őket hangosan, amikor eszedbe jutnak, akkor is gyorsan elhessegeted őket, de valahol a lelked mélyén mégis ott motoszkálnak, csendben rágnak belülről.

Amikor szülőként elakadsz, amikor a gyermeked viselkedése furcsa, érthetetlen, túl sok, vagy éppen túl kevés akkor gyakran önkéntelenül nemcsak válaszokat kezdesz keresi – hanem felelősöket is.

És sokszor elsőre magad is hibáztatod.

A hibás keresése természetes működésünk, mégis zsákutca

A hibást kereső gondolkodás mélyen belénk van kódolva. Talán azért, mert a nehéz érzéseinknek valahogyan értelmet akarunk adni. Vagy mert úgy hisszük, ha megtaláljuk a felelőst, akkor közelebb jutunk a megoldáshoz is.

Néha előfordulhat veled is, hogy egy tanácsadói cikket olvasva bevillan: „ezt eddig rosszul csináltam”. Vagy beszélgetsz valakivel, aki másképp nevel, és elbizonytalanodsz. De megeshet az is, hogy minden külső hatás nélkül, csak egy nehéz nap végén megérkezik hozzád egy halk, mégis fájó gondolat: „biztos bennem van a hiba”.

Ez a működés sokszor észrevétlen. Nem is feltétlenül logikus – bár belülről megélve sokszor logikusnak tűnhet –, inkább automatikus. Mintha a rendszered legelső reakciója az lenne, hogy hibát keressen és ne megértést.

És bármilyen érthető ez a működés, egyvalamiben biztosan nem segít neked: a kapcsolódásban.
A hibáztatás – legyen szó magunkról vagy másokról – távolságot teremt. Azt sugallja, hogy valakinek meg kell változnia ahhoz, hogy minden rendbe jöhessen.

Pedig sokszor épp az hozna valódi enyhülést, ha nem változtatni akarnál valamin, hanem egyszerűen csak oda tudnál fordulni hozzá, nyitottsággal, együttérzéssel.

A segítőhöz fordulás, a válaszkeresés mélyén szinte mindig ott a kapcsolódás iránti vágy

Amikor szakemberhez fordulsz, sokszor úgy érzheted, végre valaki segíthet megtalálni, mi a baj. Miért ilyen a gyermeked? Mi lehet a háttérben? Mit rontottál el – vagy épp mi az, amit még meg lehetne javítani?

Ezek a kérdések teljesen érthetőek. A tehetetlenség, a bizonytalanság, a bűntudat és az aggodalom természetes velejárói lehetnek annak, ha fontos neked a gyermeked és szenvedni látod.

A válaszkeresésed mögött sokszor ott van egy mélyebb vágy is: „Valaki legyen velem ebben. Értsen meg. Ne hibáztasson. Inkább érzelmileg támogasson, álljon mellém.”

Csakhogy nem minden szakember tud erre a vágyra válaszul reagálni. Van, hogy a segítő – talán a saját eszköztelenségéből vagy a rendszerek elvárásaihoz való alkalmazkodásból – ő maga is a hibást kezdi keresni. Gyors diagnózist ad. Felcímkét. Minősítéseket, kéretlen tanácsotokat, utasításokat osztogat.

És te, aki már eleve sebezhetőn érkeztél, ettől még inkább magadra maradva érezheted magad.

Érthető, ha bezársz, visszavonulsz vagy védekezni kezdesz.

Ha azt érzed, hogy egy szakember távolabb visz önmagadtól vagy a gyermekedtől, az lehet egy halk, de fontos jelzés arra: nem jött létre köztetek valódi kapcsolódás és ez könnyen akadályává válhat a valódi segítségnek.

Mi lenne, ha nem a hibást keresnénk, hanem a megértést?

Mi lenne, ha a következő nehéz pillanatban nem azt kérdeznéd magadtól: „mit rontottam el?”
Hanem azt: „mi történik most bennem… és benne?”

Lehet, hogy ez elsőre nem oldja meg a helyzetet, de enyhülést hozhat a helyzetből eredő feszültségekre.
Valami elkezd változni.

Már nem az a kérdés, hogy ki hibázott, kit kellene megbüntetnünk érte.

Ez a kérdés nem választ el, hanem közelebb visz.

Nem ítélkezik, hanem figyel.

Nem elválaszt, hanem összeköt.

Nem mélyíti a köztetek lévő szakadékot, hanem összehoz, valódi kapcsolódást teremt, amelyben az eddigi kérdések is átformálódhatnak.

Nem közvetlenül keresi a megoldást, hanem teret ad – annak, ami épp van. Így segíthet belülről kibontakozni egy valódi megoldásnak.

És ez a tér már önmagában is enyhülést hozhat.
Ami lehetetlennek látszott, egyszer csak kevéssé lényegessé válhat.

És a helyén megjelenhetnek új, lényegesebb kérdések.

Olyanok, amelyekre már van hatásod. Olyanok, amikkel már tudsz mit kezdeni.

Egy tér, ahol nem a hibást keressük.

Amikor egy szülő hozzám fordul, sosem tanácsra vágyik igazán. Nem „megoldókulcsra”, és nem is egy listára, hogy mit kellene másképp csinálnia.

Hanem inkább arra, hogy végre kimondhassa, amit eddig csak belül hordozott. Hogy lehessenek kérdései, kétségei, fáradtsága – úgy, hogy közben ne kelljen szégyenkeznie.

Ilyenkor nem a gyors válaszokat keresünk. Csak együtt vagyunk azzal, ami van. És ez az együttlét – bármilyen egyszerűnek tűnik – sokszor elég ahhoz, hogy megjelenjenek új nézőpontok, új kérdések. És velük együtt: új válaszok. Új megoldások.

Nem azért, mert én megmondom, mit kell tenni. Hanem mert az önmagával való együttérzés teret teremt arra, hogy erőt és támaszt találjon önmagában, valami elkezdjen átrendeződni.

A kapcsolódás belül kezdődik

Lehet, hogy most is van benned egy kérdés, amit még nem tudsz megfogalmazni. Egy érzés, amit nehéz szavakba öntened. Egy feszültség, amit régóta cipelsz, és amit eddig talán próbáltál megoldani – de nem sikerült letenned.

Talán most még nem tudod, merre indulj. De ha elindulsz befelé, és megpróbálod nem a hibát keresni, hanem egyszerűen csak szeretettel, együttérzéssel fordulni önmagadhoz, az már elég lehet ahhoz, hogy valami elinduljon.

A kapcsolódás – önmagaddal és a gyermekeddel – nem akkor kezdődik, amikor minden rendben van, hanem épp most vagy.

És ebben az első, halk mozdulatban már ott van a lehetőség is: hogy ne egyedül kelljen keresned az utat tovább.